Blog témák
Egyszer (Once)
- Részletek
- Kategória: Közösség
- Közzétéve: 2012. szeptember 10. hétfő, 20:16
Zenés romantika vagy kornyikálós szenvelgés?
A néző megnézi az Egyszer című filmet és gondban van. Kétes érzésekkel távozik a moziból, ezért utánanéz a háttérnek, átolvas néhány kritikát és még ezek után is gondban van. Mert itt van egy Oscar-díjas mozgókép, ami filmes szemmel nézve a legjellegtelenebb kategóriában kapta meg az elismerést: legjobb eredeti dal. A jó kritikus azonnal fenntartásokkal áll az Akadémia által díjazott filmhez.
A másik oldalon azonban ott van egy kicsi pénzből összerakott, amatőr színészekkel, belterjes stábbal dolgozó, mégis határozottan tiszta, kedves és egyenes valami. Olyan dolog, ami különösen a zenén keresztül, minden tipikussága ellenére elültet valamit elménk egyik makulátlan szegletébe.
Az Egyszer nem éppen a friss filmek közé tartozik: 2006-ban forgatták, rohamtempóban 3 hét alatt, minimális költségvetéssel. Azonnal megjegyezhetnénk, hogy két kézikamerával nem lehet megváltani a világot, tehát nem lehet színvonalas, profi alkotást csinálni. Nos, ki tudja? A történet: két tehetséges fiatal zenész egymáson keresztül valósítja meg önmagát. A gitáros-dalszerző és a zongorista egymásra találása és nem találása; kedves kis romantikus story sok szívszaggató zenével. A film számlájára írható, hogy a befejezés a legkevésbé sem tipikus, sőt, mintegy felteszi az i-re a pontot. Mi van azonban az i többi részével?
Az első komoly problémát a műfaji meghatározás okozza. A film elvileg romantikus musicalként definiálja magát, tehát első hallásra is egy közönségbarát alkotásként. Nem is lenne ezzel semmi gond, ha csak nem az, hogy az ég adta egy világon semmi köze a musicalhez. Romantika van benne bőven: kedves, aranyos, egyszerű szerelemszerűség, ám mindez közelebb áll a dokumentumfilmhez, mint bármiféle zenés filmhez. És éppen erről van szó: az Egyszer egy jobban sikerült reklámfilm, ami egy életképes ötletet használ fel arra, hogy egy ír bandát népszerűsítsen. Nem véletlen, hogy a rendező a zenekar volt tagja, nem véletlen, hogy nem profi színészek játsszák a főszerepeket, hanem zenészek. Nem zenés romantikus film, hanem romantikus zenefilm!
Most, hogy túlestünk a nehezén, könnyebb szívvel mondok róla rosszakat is. Kizárólag mozgóképként kezelve azt kell mondjam, hogy nagyon közepes. A rendezés olyan amilyen, a színészek a már említett okból - annak ellenére, hogy nagyon akarják - nem tudják igazán elmélyíteni a karaktereket, a folyamatos kézikamera-használat pedig csak még inkább a dokumentum-jelleget támasztja alá. Dublin zsúfoltságát ugyan remekül szembeállítja a két fiatal egymásra találásával, finom kontrasztot teremt, ami hozzájárul kettejük kapcsolatának elmélyüléséhez. Azonban a történet sematikusságát tekintve, inkább dominál a kézikamera dokumentum-jellege. Itt értünk ahhoz a ponthoz, amikor újra elgondolkodhatunk azon a mondaton, hogy pénz nélkül nem lehet jó filmet csinálni!
"Mégiscsak száll új szárnyakon a dal." Szószerint, hiszen a film zenéjét a főszereplő frontember szerezte. Talán tanulságos lenne szemügyre venni egy kissé a zenei oldalt is. A film alapkoncepciója szerint a zene, a dialógusok és a képi világ egymást segítő, támogató médiumok lennének. Ez javarészt egész ügyesen be is teljesül: kifejezetten kedves jelenet például, amikor a fiú dalban beszéli el volt szerelme történetét, mert zavarban lenne a még le sem zárt múlt miatt. Nagyon hatásosak az utcai jelenetek, amikor a nálunk is közismert módon pénzt kereső fiatal saját szerzeményeit süvölti bele az éjszakába. A filmzene végighallgatása után azonban az embernek nem támad hiányérzete, nem szeretne belőle még többet, hanem inkább elunja az egymásra meglehetősen hasonlító dallamokat és szövegeket, sőt; egyeseket már szinte idegesít. A brit gitárzenék problematikája kerül itt elő: a végtelenségig ismételgetett témák, hangulatok, szövegek. Az Oscar-díjas nóta persze a helyén van, rendes kis dal, de az egész film zenei világa a végére már nagyon is színtelenné válik.
Nem tudom mit vár el az ember, ha beül a moziba egy romantikus filmre, mindenesetre az Egyszer nem szokványos élményt nyújthat. Kinek mi az ízlése persze, de egyszerűsége, sablonossága és nagyon is amatőr volta ellenére egy kellemes, finoman nyers, dokumentum-jellegű romantikus filmet kapunk. Nincs túlbonyolítva, nem pörög, mint mostanában minden, és a várakozásokkal ellentétben nincs benne még egy árva csók se. Férfi létemre pirulva mondom, hogy ez tényleg nagyon romantikus.
Eredeti cím: Once
Forgalmazza: Budapest Film
Rendező: John Carney
Főbb szerepekben: Markéta Irglová (lány); Glen Hansard (fiú); Alaistair Foley (Bassist Dude); Catherine Hansard (énekesnő); Kate Haugh (Baby)
Gyártás éve: 2006 (Írország)
Hossz: 85 perc