Blog témák

Támadás a demokrácia ellen

Részletek
Kategória: Közérdek
Közzétéve: 2013. július 05. péntek, 17:06

A könyvet két német újságíró állította össze. Elméletileg már most mondhatjuk, hogy az írok össze-össze lapátoltak néhány közhelyet és azokkal operálva borzolják a kedélyeket. Ez utóbbi, azaz a megdöbbentő hatás ugyan nem marad el, de nem az “újságírói” csúsztatások és ferdítések révén. A közel 340 oldalas könyvben a témában igazán érintett szakemberek, politikusok, pénzügyesek és kereskedők véleményei jelennek meg, akik egyben a nagy globális piac új keletű játékosai.

Könyvajánlómban csak néhány olyan gondolatot vetek fel, amelyek nem igazán pénzügyi-spekulációs, azaz szűken szakmai jellegűek, hanem amolyan a józan paraszti észre ható megjegyzésekből, gondolatokból tallóztam ki egy néhányat e könyvből.

Az alaptétel röviden a következő. A neoliberalizmus által hirdetett elv lényegében két szóban megfogalmazható, azaz: szabad piac. Pontosabban: totálisan szabad piac.

Kezdjük először a politikai válsággal, ami tovább mélyül(t) közös világunkban. Az USA-ban a legerősebb ez a folyamat, amely immár a hagyományos politikai intézményrendszer alapvető tekintélyét kezdi ki. A legizgalmasabbnak mondott amerikai elnökválasztási kampányban (Kennedy-Nixon, 1960) is a választók alig 60 %-uk ment el szavazni, szemben Európában, ahol a részvételi arányok (Kelet-Európát leszámítva) lényegesen meghaladják ezt a arányt. Sőt, Bill Clintonra 1992-ben a választásokra jogosultaknak alig 25 %-a szavazott. Egy washingtoni újságíró, név szerint William Greider szerint “prefasiszta szituáció alakult ki nálunk”. Ez bizonyára erős túlzásnak tűnik, de ha nem vesszük észre, egy picit komolyabban a vészharangocskát, mint annak idején a húszas-harmincas években Európa közepén, akkor több, mint hibát vétünk, és ez már egyenesen bűn lenne.

Külön foglalkozik a könyv a globalizációs verseny egyik pusztító eredményével, a környezetszennyezéssel, mert a versengő vállalatok “értelmetlen” költségnek tekintik a környezetvédelmi előírások komolyabb betartását, s így szükség esetén a termelést olyan országokba helyezik ki, ahol (többek közt) a környezetvédelmi normák meglehetősen alacsonyak. Klaus Töpfer - aki éveken át német környezetvédelmi miniszter volt, jelenleg a szövetségi építésügyi miniszter -, egy egyetemi látogatásáról szörnyülködve számolt be: “…az ottani diákok, a professzorokkal meg a docensekkel együtt, arra az eredményre jutottak, hogy a fokozódó klimatikus fölmelegedéssel kapcsolatban két lehetőség van: vagy tévesek a tudományos prognózisok, és akkor minden rendben, vagy igazak, akkor pedig úgysem tudjuk megakadályozni a következményeket, mert a polgárokkal pszichológiailag képtelenség elfogadtatni a költségeket, tehát a baj elhárításához szükséges gazdasági szerkezeti átalakítását sem politikailag, sem társadalmilag nem lehetnek keresztülvinni.”

A szakemberek szerint a globalizáció legnagyobb nyertese a szervezett bűnözés, amellyel szemben az államok már nem képesek lépést tartani, mert a banktitok szentsége mögé bújhatnak és a különböző adóparadicsomok, azaz off-shore cégek árnyékában valamennyi piszkos pénzt tisztára lehet mosni. Ez az összeg mai becslések szerint megközelíti az évi 500.000.000.000, azaz ötszázmilliárd USA dollárt. Ezzel a pénzzel a szervezett alvilág (fehérgalléros bűnözés) egész vállalatokat, ágazatokat nyel(het) le szőröstül-bőröstül, sőt akár egész ágazatokat. Szent Ágoston szerint, ha egy adott államnak nincs erkölcse, akkor nem más, mint egy nagyra nőtt rablóbanda.

Ugyanakkor a neoliberálisok (tényleges befolyásuk a második olajválságtól datálhatóak) az állam szerepének kisebbítése mellett szállnak síkra, ami egyben azt is jelenti, hogy a rendfenntartó, nyomozó-, illetve az adóhatóságoknak is egyre kevesebb pénz jut. Sőt, a legnagyobb vállalatok, amelyek egykoron a nemzet büszkeségei voltak, és amelyeket a kormányzat bőkezűen támogatott, elhagyják a “gyökereiket”. A BMW, Németország legnyereségesebb autógyártója 1988-ban 545 millió márka adót fizetett. Négy évvel később már csak ennek az összegnek mindössze a 6(!) %-át fizették. 1993-ban pedig már egyenesen veszteséget mutattak ki könyvelőik, sőt még 31 millió márkát igényelt vissza (lényegében az adófizető állampolgároktól). Egyes szakemberek szerint ez a “zseniális” könyvelés a német államnak közel 1 milliárd márkás kiesést jelentett.

Ha azonban hosszú távon nem történik valamilyen határozott és eredményes fellépés, akkor a válasz kézenfekvő: tekintélyelvű rendszerek alakulhatnak ki. Erre a neoliberalizmus őshazája, Nagy-Britannia példája a leglátványosabb. Minden harmadik gyermek nyomorban nő fel, másfél millió 16 évesnél fiatalabb gyereknek azért kell dolgoznia, mert még szociális támogatást sem kap. A kontinensen a gyerekek 4/5-e részesül továbbképzésben, addig Angliában kevesebb, mint a fele. A 21 évesek körében 20%-os a matematikai analfabéta (nem tudott fejben számolni), és 1/7-ük valóságos analfabéták. Cinikusan szólva: lassan elővehetik az olyan poros könyveket, mint Marx Tőkéje…

A kieli Világgazdasági Intézet munkatársai a következőképp definiálják az állam szerepét: az állam lassan csak a “gazda” szerepét töltheti be. Az internacionalista vállalatok a kormányok kölcsönös zsarolásával (Németországban közel 30%-50%-os az állami (értsd: adófizetők pénzéből finanszírozott) hozzájárulás egyes multik beruházásainál) lassan közpénzekből fenntartott utakon, síneken szállítják az árukat, a dolgozók gyerekei állami iskolákba járnak, és a vezetők pedig operába járnak szórakozni. Ezek az (példálózó jelleggel felsorolt) intézmények fenntartása csak adókból képzelhetőek el, miközben a verseny miatt ezek a vállalatok (adómentesség stb.) egyre kevesebb adót fizetnek, ergo: a bérből és fizetésből élők finanszírozzák mindezt. A bérből és fizetésből élők munkabére viszont egyre kevesebbet ér az olcsó, külföldi munkaerő miatt. Ugyanakkor a magasan fejlett ipari társadalmakban nem csökkennek, hanem nőnek az állammal szemben támasztott követelmények (különböző (bank)konszolidációk), az új technológiák drágábbá teszik az infrastruktúrát, a népesség elöregedésével nőnek az egészségügyi-, és nyugdíj-ellátási terhek.

Az eredmény: az állam pénzügyi-strukturális válságba kerül. A politikusok nem tehetnek mást, minthogy a gyengébb ellenállás irányába támadjanak és ott szorítsák le a költségeket, ahol gyengébbek az érdekcsoportok, tehát a szociális juttatásoknál, a kulturális létesítményeknél és a közszolgáltatás területén (uszodáktól kezdve az iskolákon át az egyetemekig bezárólag).

Jimmy Carter volt nemzetbiztonsági tanácsadója, a lengyel származású Zbigniew Brzezinki kitalált egy találó fogalmat: “tittytainment”. Ez a szó az entertainment – szórakozás és a tits –cicik keveréke. Ez egyben a 20 - 80-as társadalom képét is előrevetíti. Ez az elkábító szórakozás és az elégséges táplálék ideológiája biztosíthatja azt, hogy a világ népei elégedettek legyenek és ne lázadjanak fel. “Panem et circenses”, azaz “Kenyeret és cirkuszt” – ahogy a régi rómaiak is mondták a római császárság széthulló gazdasága idején. Jövőre is lesz Oscar-díj átadás. Ezek után: megnézik?

Végül, említésre méltó és elgondolkodtató Ted Turner, a CNN médiamogulja és milliárdosa egyszeri kifakadása: “Ez hallatlan. A szövetséges kormánynak nincs egy vasa sem, az egyes szövetségi államok kormányai szintén csődben vannak, hasonlóképpen a városi önkormányzatok is. Az egész pénz ennek a néhány gazdag ember embernek a kezében van, és egyikük se juttatna belőle legalább valamennyit másoknak. Ez veszélyes őrájuk nézve, és veszélyes az országra nézve is. Megérhetünk egy újabb francia forradalmat, amikor majd egy újabb Madame Defarge nézi kötögetve, ahogyan az ilyen embereket kis ökrös szekereken kiviszik a város főterére, és zsupsz, már le is van vágva a fejük.” Majd hozzáteszi: “A Forbes négyszázas listája tönkreteszi az országot, mert az új szuper gazdagok emiatt nem nyitják meg a bukszájukat.” El is indított egy olyan mozgalmat, amely un. egy “általános leszerelési egyezmény” lenne, és ahol a legbőkezűbb adakozókat tartják nyilván a Forbes mintájára. “Ha mindegyikünk lemondana egy-egy milliárdjáról, akkor mindnyájan egyformán kerülnénk lejjebb a listán.”

Ted Turner borzasztóan naiv lenne vagy ördögien cinikus? Esetleg ő lenne az utolsó mohikán? Nagyon remélem azonban, hogy valójában ő lesz az első fecske a globalizált egünkön…

Hans-Peter Martin, Harald Schumann:
A globalizáció csapdája - Támadás a demokrácia és a jólét ellen